Vagy.
Itt van egy másik a kedvenceim közül. Nem csinálnak csodát ezek a szövegek.Sajnos.Csak egyszerű de még is fontos dolgokat fogalmaznak meg, és ismételgetik őket. Nem hagynak „bennünket” nyugodtan aludni. Világossá teszik, hogy a környezet védelem, csak egy eszköz a sok jó (pl. tudatos vásárlás) eszköz közül, és a cél valahol ott lehet, hogy az ember, az embertelen rohanás után végre, vissza találjon természetes maga-magához.
Azt hiszem.
Növekedés, fejlődés vagy virágzás?
„Az emberiségnek sohasem volt technikája. Kínaiak, hinduk, babilóniaiak, görögök mind elérték azt a szellemi magaslatot, hogy technikát csinálhattak volna. De nem akarták felszabadítani az alvilági erőket - sőt azon voltak, hogy megkötözzék, megfékezzék őket minden, az ember rendelkezésére álló módon. A görögök Prométheuszt, a titánt, a feltalálói, a tűz elrablóját megláncolták. (...) Csak az újkori ember, aki lényegében lázadó, negatív, felforgató, démoni: életromboló: ez csinálhatott technikát.” (Hamvas Béla: Természettudományos mitológia, 1934)
Isten halott - mondja az elmúlt idők egyik legnagyobb gondolkodója. De van másik - mondja a bohóc. Többen is vannak: úgy hívják őket Piac, Növekedés és Technika. Ők korunk modern istenségei. Földgolyónk lakosságát a rögös utakon terelgető döntéshozók készek akár véráldozatokat is bemutatni nekik. Növekedés, fejlődés, virágzás - e címmel rendezték meg a közelmúltban éves találkozójukat korunk istenségeinek papjai. Bizonyára rájött a tájékozott olvasó, az OECD párizsi konferenciájáról van szó. A cím mindent elárul. A globális elit ezeken a találkozókon rendszerint megoldja a világ problémáit, általában egyazon recept alapján. Nincs tiszta ivóvize másfél milliárd embernek?- szerezzünk befektetőket, majd ők megoldják. Túl sok gázt eregettünk a levegőbe? - hát kereskedjünk azok kibocsátási jogaival. Majd segít a Piac. A világ fele megszégyenítően alacsony jövedelemből él? - bővítsük a GDP-t, annak gyümölcseit majd a szegények is élvezik. Majd segít a Növekedés. Kevés az energia? - építsünk atomerőműveket. Több milliárd ember éhezik? Biotechnológusaink majd átszabják haszonélőlényeink megfelelő génjeit, és mindenkinek jut elég ennivaló. Majd segít a Technika. Még ha nem is értünk Hamvas idézett gondolatával szó szerint egyet, érdemes megfontolni azt. Korunk embere válaszút elé érkezett. Vagy felfogja, hogy szemléletmódját gyökeresen meg kell változtatnia, vagy dédunokáink jobb esetben nagyon mérgesek lesznek ránk, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem lesznek dédunokáink. A globális elitnek is be kell végre látnia, hogy hőn imádott istenségei csődöt mondtak. Ezért a piachoz, a növekedéshez és a technikához való viszonyunk újragondolásra szorul. Először is, a piacot mint koordináló mechanizmust nem kezelhetjük egyedüliként. Nem hihetjük azt, hogy a cégek, befektetők és fogyasztók világa majd mindent megold. Vajon a század elején még mezítláb a grundon focizó kisgyerek tényleg boldogabb-e ma, hogy vastag talpú cipőjében bambán bámulhatja a Big Brothert, kezében rózsaszínűen villogni is képes mobiltelefonjával? Félre ne értsen bárki, nem a Vissza a fára! jelszavát kívánom hangoztatni. De nem hihetjük, hogy a technikai fejlődés a jólét fokozásának egyetlen útja. Le kell számolnunk a korlátlan növekedés illúziójával. Az idei OECD-fórum résztvevői beszélgettek többek között az éghajlatváltozásról, és milyen érdekes, a konferencia támogatói között ott van a felmelegedést előidéző olajüzletágban közvetlenül érdekelt TotalFinaElf. Politikusaink elmélkedtek a szellemi tulajdonjogok sorsáról is, és lám, a támogatók közt megtaláljuk a szellemi tulajdonjogokból legnagyobb hasznot húzó Microsoftot is. Értekeztek az energiakérdésről, és láss csodát, a hazai energiaprivatizációba is beszálló Electricité de France is ott van a szponzorok között. Ilyen körülmények között még csodálkozunk, ha a globális elit a nagy halaknak kedvező piaci megoldásokat választja? Hogyan várjuk el így a döntéshozóinktól, hogy józanul, a természet, a társadalom és a gazdaság sajátos viszonyrendszerét figyelembe véve hozzák meg döntéseiket? De hagyjuk az üzleti körök kiemelkedő érdekérvényesítő képességét. Térjünk vissza a társadalmi-gazdasági rendszerünkre vonatkozó tévhitekhez. Mit tesz, mit tehet jelen világgazdasági helyzetben a politikus? Nem tehet mást, mint reménykedik a világgazdasági növekedés beindulásában, számukra ugyanis gyakorlatilag semmi rémisztőbb nincs, mint egy kiadós recesszió. Hiába minden népszerűség, ha nincs növekedés. Ezért hát a döntéshozók mindent hajlandók megtenni a világgazdaság motorjának felpörgetéséért. Adót csökkentenek, privatizálnak, liberalizálnak, és deregulálnak, azaz eltörlik a feleslegesnek vélt szabályokat: Csakhogy, ezek az intézkedések, a neoliberális politikák alkalmazása, miközben a növekedés beindítását célozzák, éppen hogy felerősítik a kapitalista világrend problémáit. A piac e formájának világméretű kiterjesztésével súlyosbodik a globális ökológiai és társadalmi válság. Hazánk is sajnos kénytelen volt megtapasztalni, mit is jelent az, ha túl komolyan veszi a napnyugati bölcsek egyenreceptjeit. Buzgón igyekeztünk mindent megtenni, hogy éltanuló módjára megfeleljünk a nagy tanítómesterek, a Valutaalap és a Világbank elvárásainak. Az eredmény - a kétségtelen előrelépések mellett - a társadalom súlyos polarizálódása, a fenntarthatóság szempontjából is oly fontos helyi termelők ellehetetlenülése. Mit tehetünk hát? Szét kell választanunk a növekedést, a fejlődést és a virágzást. Fejlődni lehet növekedés nélkül is, egy kultúra virágozhat erőltetett technikai fejlődés nélkül is. Az emberiségnek szüksége volt rá, hogy eljusson a technikai fejlettség mai szintjére. Műholdak, űrhajók kellettek, hogy láthassuk a világmindenségben törékenyen úszó Földgolyót. A kommunikáció rohamos fejlődése kellett, hogy rádöbbenhessünk a globális problémákra, ezen keresztül globális felelősségünkre. De észre kell vennünk, ma már a fejlődés más irányára van szükség. Nem tehetünk tovább úgy, mint Goethe bűvészinasa, aki felelőtlenül játszadozik az általa eléhívott, ám kontrollálhatatlan erőkkel. Az állandó növekedésre épüld gazdasági rendszerünk végóráit éli. Erről beszél ma már a jobb sorsra érdemes emberiség nagyobb része, a rendszerből egyébként gátlástalanul hasznot húzó George Sorostól, a Nobel-díjas, volt vezető világbanki közgazdász Joseph Stiglitzen és kutatók százain át aktivisták millióiig. Meg kell tanulnunk fenntartható módon élni. Úgy, hogy ne kelljen szégyenkeznünk sem embertársaink, sem a jövő generációk előtt. Közhely, és mégsem sikerül. Jelenlegi életvitelünk hosszú távon ugyanis súlyos következményekkel jár. Tudósok kiszámították, hogy ha a Földön mindenki úgy élne, mint a jelenlegi átlagos amerikai fogyasztó, akkor bizony még két Földre lenne szükségünk. Abban pedig, úgy gondolom, csak a legvérmesebb sci-fi-rajongók hisznek, hogy kutatóink a közeljövőben új, emberi életre alkalmas otthonokat találnak a világegyetemben, ahová probléma esetén átköltözhetünk. Ezúttal nem menekülhetünk saját fenntarthatatlanságunk elől. Nincs több Új Haza, nincs több benépesíthető kontinens. A válság globális. Kár, hogy döntéshozóink ennyire megszédültek korunk álistenségeitől. Sajnos a hagyományos közgazdaságtan dogmái megkérdőjelezhetetlen ideológiaként lebegnek felettünk. Ha valaki jobb belátásra tér, azt a globális elit rögtön kitagadja köreiből. Így járt a már említett Joseph Stiglitz, de a zöldek között oly népszerű Herman Daly is. Mindkettőjük a Világbank berkeit kényszerült elhagyni, miután hangot adtak azon véleményüknek, hogy a hagyományos gazdaságfejlődési modellek alkalmatlanok a világ problémáinak felszámolására. Alkalmatlanok, hiszen lassan már mindannyiunk ismeri az adatokat az elmúlt évtizedekben rohamosan növekvő egyenlőtlenségekről, a fokozódó környezetszennyezésről, a társadalmi szövetek széthullásáról, a biológiai sokszínűség eltűnéséről. Mindez sajnos azt bizonyítja, hogy a szabad piac ma már nem érvelés, hanem hit kérdése. Aki ellene érvel, az eretnek, és kitagadtatik az egy igaz hit egyetemes közösségéből. A feladat tehát óriási. Be kell végre látnunk, a növekedés nem fejlődés, a fejlődés pedig nem virágzás. Fel kell, hogy nyissuk szemünket, és elviselhetőbbé kell tegyük saját magunkat. Barátságosabbá embertársaink, a természet és a jövő generációi felé. És ezt ne önkorlátozásként éljük meg, sokkal inkább az önmegvalósítás, ha tetszik, az Istenhez való közelebb kerülés egy új útjaként.
Scheiring Gábor közgazdász.
Magyar Nemzet 2003.jún.4. vagy a Meddig vagyunk? című könyv 59.-63.old.
theri
